Keresztes Helga Titanilla: Ismerős a neved (2.)*

Bosszúsan fellöktem magam mellett egy kartondoboz tornyot, ami egy szép kis hangzavarral esett szét. Ülőhelyzetbe tornáztam magam, és az egyik épület falához kúsztam. A Nap már teljesen lement, így a sötétség beborította az utcát. Nem volt felszerelve lámpa sehova, ablakok pedig nem voltak a házak ezen oldalán. Ki kellene mennem a fényre, elvégre nem biztonságos ilyenkor a környéken maradni.

Összeszedtem minden erőmet, és nagy nehezen két lábra álltam. Karjaimmal a koszos téglafalnak támaszkodtam. Jobban megnézve, elég hosszú az utca, én pedig a közepe körül lehetek. Az az isten verte nő eltalált egy bájitalos üvegcse darabjával, ami átszakította az ingemet. Francba, éppen hogy ki tudtam fizetni!

Halk zene szólalt meg mögöttem, erős léptek társaságában. A dallam nagyon ismerősen csengett, túl ismerősen. Hátra fordítottam a fejem, hogy lássam a társaságot.

Négyen voltak, egy Serrinin, két Egian és egy Liretid. A Serrinin – tehát kígyószerű lény – tűnt a vezérnek, felőle szólt a zene.

Ezt egy kivégzett, Drigmian fajtájú férfi tette közzé húsz éve. Hatalmas botrányt keltett, hiszen az egyik Teremtőnket sértegette, Leawana-t. Országunk vezetői megölették a fickót, művét pedig eltűntették, mielőtt elterjed külföldön is.

És ők most mégis ezt hallgatják.

-Mit nézel, nyomorult?! – rúgott nekem egy kartondobozt az egyik Egian. – Valami bajod van? – hangja rekedt és férfihez képest nagyon magas.

-Nem kéne ezt a zeneszámot hallgatnotok, mert letartóztathatnak érte. – összenéztek, majd jóízűen felröhögtek. A Liretid a vállamnál fogva a földhöz vágott. Olyan fizikai ereje volt, azt hittem ketté török. Az arcomat felhorzsolta a beton, a nadrágomat pedig elszakította, ahogy végigcsúsztam a túlsó falig. Félkörbe álltak körém.

-Srácok, figyu már, ez nem az a szerencsétlen átokfajzat, akit mindenhonnan kirúgtak vagy fel sem vették? – szorította hasamra lábát a Serrinin. Erősebb volt nálam. Ez akkor bizonyosodott be, amikor nem bírtam leszedni magamról, és még inkább megtaposott.

Az átokfajzat egy elterjedt kifejezés, amit ugyan úgy a fajba besorolhatatlan személyekre használnak. Ilyen még a korcs és a torzszülött.

Amúgy csak az országban rekesztenek ki minket, máshol ugyanannyi jogunk van, mint bárki másnak.

Egymás után rúgtak oldalba, lábon, hason, sőt még fejen is. Sajnos nincs olyan erős regenerációs képességem, ezért nagyon lassan tudtak csak begyógyulni a sérüléseim. A másik Egian – az egyetlen női tagjuk – távolabb állt, lehunyt szemekkel. Egyszer láttam Egiant ilyet csinálni, és az ő képessége a jövőbe látás volt.

Úgy érzem, tartozom egy kis magyarázattal a fajokat illetően.

Az Egianok rendelkeznek változó méretű és alakú szarvval, amik a fülük fölül nőnek ki. Csak egy képességük van, az, hogy ez mi is, személyenként változik. Vannak gyakoriak, ilyen a jövőbe látás, tűzokádás, de vannak ritkábbak, mint a villámok irányítása, tárgyak halmazállapotának megváltoztatása. Az Egianok egész életükben fejlesztik a képességüket. Szemük citromsárga, hosszúkás pupillával. Ezektől eltekintve változatos a megjelenésük.

Liretidek semmi külső furcsasággal sem rendelkeznek, tehát nincsen se szárnyuk, se szarvuk, semmi ilyesmi. Haj és szemszínük változó, lilától, a piroson át, egészen a többszínűig. Több képességük van, de ezek valamilyen formában kapcsolódnak egymáshoz. Aki a vizet irányítja, az a tüzet nem tudja.

Serrininek átlagnál nagyobb, éles szemfogaikkal mérget tudnak mások bőre alá fecskendezni, akárcsak a legtöbb kígyó. Hosszúkás füleik vannak, aminek segítségével az átlagnál jobb a hallásuk. Testüket néhány helyen a hajszínükkel azonos színű pikkelyek borítják. Az „sz” hangot kissé elnyújtják. Nyelvük vékony, a végénél kettéágazik. Képességeik egyénenként változhatnak, de mindegyik képes kígyóvá változni.

Drigmian pedig egy állati végtagokkal rendelkező faj. Általában a fülük hasonlít egy állatéhoz, farkuk, esetleg uszonyuk, mancsuk, szarvuk van. A Serrininek és a sárkányok nem ide sorolandók.

Visszatérve támadóimra. Idő közben megpróbáltam elkúszni, menteni magam, a falhoz kuporodni, védeni a gyengébb pontjaim, de a Serrinin rátaposott a kézfejemre. Őszintén, az eddigi fájdalmaimhoz mérten ez meg se kottyant.

-Mi van, menekülni próbálsz? – belemarkolt szakadt ingembe, és annál fogva a magasba emelt. – Akkor adjunk neki egy kis egérutat! – hajított el a kijárat felé. Körülbelül öt méterrel arrébb értem földet. A fájdalom belenyilallt sebeimbe, amik a hátamon éktelenkedtek. Hallottam közeledő lépteiket, ezért ösztönösen felpattantam és futni kezdtem. Ki a mellékutcából, végig a pakoló árusok és döbbent járókelők között. Nem bírtam rendesen levegőt venni, fájt beszívni, majd kifújni. A banda utánam iramodott, persze hamar be is értek. Elkapták a karomat, visszarántottak és ismét a földön találtam magam. Könnyeim akaratlanul is elkezdtek folyni, végig az arcomon, le a földre.

Segítségkérően néztem a körülöttünk összegyűlt tömegre, de senki sem segített. Csak megvetően néztek vissza, mintha valami véres rongy lennék. Szemeikben mérhetetlen harag lángolt, pedig nem tettem semmi rosszat. De már megszokhattam volna.

Egyszeriben valami nagyon hideg folyt végig az egész testemben, és láttam a kézfejemen, ahogy szürkévé válik, majd tovább terjed az egész testemen. A közönség riadtan hátrált el támadóimmal egyetemben. Csípett az érzés, égetett. Nem voltam a saját testem ura. A tömegen eluralkodott a pánik, és sikítva menekülőre fogták. Keserves ordítás hagyta el a számat, ami inkább hallatszott hörgésnek. A sérüléseim és töréseim rendkívül gyorsan regenerálódtak, de ez az ismeretlen anyag olyan volt, mintha belülről akarna szétmarni. Borzasztóan fájt.

Remegve két lábra álltam, de nem akaratomból. Mintha átvette volna valaki a testem felett az irányítást, én pedig be lennék zárva és csak néző lennék. Minden kiélesedett, tisztább lett a kép és világosabb. Egészen távoli hangokat is hallottam.

Átfogalmazom az előbbi megállapításomat: mintha valaki más testébe zártak volna.

Az utcákon tartózkodók bemenekültek az épületekbe, sikátorokba, a legijedtebbek még a kukákba is beugrottak. Nem akartam megrémíteni senkit, azt se tudom, mi történik a testemmel jelenleg. Úgy érzem, mintha rengeteg képesség tömörülne belém, és megszakadnék tőlük, széthasadnának a végtagjaim. Ennek ellenére egészen jó érzés ennyi erő birtokában lenni. Lassan megfordultam – még mindig nem magamtól -, mikor megpillantottam a lesokkolt négyest. Nem bírtak megmoccanni, tehetetlenek voltak, ketté tudtam volna őket törni, beléjük rúgni, megtaposni. Visszaadni azokat, amiket az elmúlt fél órában tettek velem.

A gondolatra mozdult a testem is, ám minden mozdulattal nagyobb kínt okoztam magamnak. Megragadtam a Serrinint a nyakánál, majd az egyik falhoz hajítottam. Az épület azon a ponton betört, a srác pedig eszméletét vesztette. A többiekhez léptem, akik nekem támadtak. A Liretid az egyik árus pultját felkapva hozzám vágta, míg az Egian fiú egy, a szagából ítélve mérgezett tőrrel szaladt nekem.

Egy fal emelkedett ki az utcára vetülő árnyékokból, elnyelve a felém repülő fa- és fémszerkezetet. Még én is meglepődtem azon, mikre lettem képes. A szarvval rendelkező suhintott egyet fegyverével, ami karomat el is találta volna, de keresztülment rajta, s a lendülettől nekem esett. Jobb lábammal kígyó társa után rúgtam, de Egian társa oda ugrott, és a becsapódás előtt elkapta. A düh forrt bennem, már nem voltam biztos benne, hogy ezek biztos az akaratom ellenére jönnek. A gondolat megrémített.

-Mi a franc vagy te?! – kiabált kétségbeesetten a lány is, társai elé állva, saját testével védelmezve őket. Közelebb mentem hozzájuk, körülbelül két méterrel álltam meg előttük. Magam sem tudtam kérdésére a választ, pedig ez az a pillanat, amikor a könyvekben mondanak valami emlékezeteset.

De őszintén, annyira nem vagyok hozzászokva ekkora erőhöz, hogy a fájdalomtól meg sem tudtam mukkanni.

A földre rogytam, tenyereimmel meg kellett magamat támasztanom. Zihálva néztem a koszos talajt, a számból és orromból pedig vér szivárgott, és cseppent le elém. Néhány másodperc után a három, eszméleténél levő személy kínjában felnevetett.

-Ennyi volt? Nem tudsz többet?! – markolt a hajamba valamelyikük, és felrántotta fejemet.

Abban a pillanatban rengeteg, több méter magas, szürke tüske tört fel az árnyékokból, darabjaikra szaggatva az előttem állókat. Szemeim kikerekedtek. Vérük felfröccsent az arcomra, a ruhámra, szétterült az utcán. Ha eddig nem estek pánikba a különböző fajok tagjai, akkor most igen. Idegőrlő sikolyok visszhangoztak az egész utcán, sőt az egész városban. Hányingerem lett a felnyársalt hullák látványától. Attól, hogy hallottam csontjaikat törni, izmaikat szakadni. Attól, ahogy életük utolsó pillanatában egy hang nem hagyja el a torkukat. Ahogy szemeik könnybe lábadva tekintenek a semmibe. Ahogy kilehelik a lelküket.

Szemeim elhomályosultak a könnyeimtől, számat pedig elhagyta egy fájdalmas ordítás. Nem akartam megölni senkit, fogalmam sincs mi ütött belém, azt sem tudom, honnan jött ez az erő. Keserves zokogásban törtem ki. Egy igazi szörnyeteg vagyok. Egy pillanatra jólesett erősnek lenni, de az elszállt, és átvette a helyét a rémület, a fájdalom és a pánik. Az ismeretlen képesség égette a bőrömet, a fejem majdnem széthasadt tőle. Egyszerűen már nem tudtam a testekre figyelni, a tömegről ne is beszéljünk.

Na igen, feltűnhetett, hogy senki sem jött senkinek segíteni. Ennek egyszerű oka van, Aruwia egy olyan város, ahol mindenki csak a saját bőrét menti. Engem – szerintük – jogosan hagynak pácban, de ha helyettem valami fontos személy lenne itt, őt se mentenék meg. A bűnözés ugyan nem nyilvánosan szokott lezajlani, a katonák nem igazán figyelnek ránk. Nem vagyunk nagyváros, semmi érték nincs itt.

Visszatérve a jelen helyzetemhez. A végtagjaim leszakadni készültek, meg sem bírtam mozdulni. A tüskék ugyan nem tűntek el, ennek ellenére, mintha kezdett volna elhagyni minden fizikai és lelki erőm.

A semmiből sötétlila, egész alakot fedő köpenyes alakok jelentek meg, majd vettek körbe. Nem fenyegetően, nem kihívóan, olyanok voltak inkább, mint a nézelődő turisták. Nem mozdultak meg, nem szólaltak meg, csak figyelték a „művemet”.

-Hogy csináltad? – a férfi hangja nyugodt volt, amitől kirázott a hideg. Egy gyilkosságnak lehetett a szemtanúja, mégsem izgatja fel magát. Kérdése pedig a leghétköznapibban csengett. 
-Nem… Nem akartam megölni őket… – nem ez volt a válasz a kérdésére. Nem tudtam volna rá értelmesen válaszolni, most még semmiképp. A kezeim visszanyerték eredeti színüket, és hirtelen nagyon kimerültnek éreztem magam. Elkezdtem fázni annak ellenére, hogy a szabadban viszonylag meleg volt, így este is.

-Tudjuk, hogy nem akartad.

A tüskék eltűntek, a holttestek darabjai a földre zuhantak. Szemeim ismét könnybe lábadtak, ahogy egyre többször visszagondoltam a jelenetre. Pedig az előbb, ha csak egy pillanatra is, de megnyugodtam. Talán, mert azt hittem, most meg fognak menteni. Elkezdtem oldalra dőlni – nem azért, mert akartam, hanem mert nem bírtam tartani magam. Mielőtt kidőlhettem volna, egy sárkánykoponya maszkos lány elkapott, és az ölébe fektetett, míg másik két alak eltűntette a hullákat. Egy Drigmian lány és egy Egian fiú. – El kell innen mennünk, kölyök. Ígérem, nem fogunk bántani. – Simította a férfi egyik kézfejét a vállamra. Bólintottam, mire egy Liretid férfi csettintésére eltűntünk a városból.

Teleportáció: így nevezzük azt a képességet, amikor valaki önmagát, vagy egy csoportot olyan helyre visz egy másodperc töredéke alatt, ahol már járt. Ez a fekete hajú férfi éppen ezt csinálta velünk. Az utazás közben eltűnt a kimerültségérzetem és a fájdalmam, ezeket erős émelygés váltotta fel. Érkezésünk után két perccel el is szaladtam, mert feljött a gyomrom tartalma.

A terület ahová érkeztünk egy erdő volt. Gyönyörű volt, és emellett kellemes csend. A fák levelei kék színűek voltak, így feltételezhetően jó messze vagyunk Aruwia városától. Néhány sátor volt elszórva a környéken, középen hatalmas tűzrakó hellyel. Mi emellé települtünk. A csoportban tizenketten voltak: két Serrinin, három Drigmian, három sárkány, két Egian, egy Liretid és egy Vurrian.

Vurrianok egy elég büszke faj, a tagjai alkotják a két országot is vezető Nemeseket. Bőrük sötétbarna, sötétszürke vagy fekete, hajuk és szemük hófehér.

Kitérve a Nemesekre. Csak az előbbi fajból származnak a tagjai, mivel a büszkeségük nem engedi meg, hogy más fajokkal keveredjenek. A vezetőjük pedig ismeri mind a két Teremtőnket, sőt, lényegében ereje miatt szinte már ő is annak számít.

-Nem fogok kerteli, fiú. Egy dolog miatt jöttünk el hozzád, az pedig a képességed. Hol tanultad? – foglalt helyet velem szemben a „vezetőjük”. Teljesen hétköznapian nézett ki, ha éppen nem volt rajta a köpeny. A fülei hegyesek voltak, haja világosbarna, hosszan hagyva, egy része kontyba fogva. Törökülésben ült, hátul megtámasztva magát karjaival. Én egy fának dőlve néztem magam elé, bár a nagy semmi bámulása pontosabb lenne. A nemrég történt borzalmak játszódtak le szemeim előtt, újra és újra.
-Sehol.

Felnevetett. 
-Milyen válasz az, hogy sehol? – előre dőlt, szinte éreztem bőrömön a leheletét. – Tudod mit, nem is az érdekel, hogy hol, hanem hogy kitől?

Rá emeltem tekintetem. Aranysárga íriszei csillogtak a kíváncsiságtól. Úgy figyelt, mint valami hazugságvizsgáló. 
-Nem tudom, ki használja ezt az erőt, vagy, hogy mi ez egyáltalán. Annyit tudok, hogy előjött és megöltem vele négy személyt – A kelleténél jóval modortalanabbul válaszoltam. Nem felelt, csak figyelt. Azon gondolkodhatott, amit az imént mondtam neki. 
-Hogy is hívnak, kölyök? – a kérdése egyáltalán nem illett a beszélgetésünkbe, meg is lepett, de kimentett az előbbi helyzetből, ezért illett válaszolnom. 
-Syran Lucem vagyok – szemei kikerekedtek, akik pedig erre sétáltak, hirtelen megálltak. Valaki el is tört valamit. A légkör feszülté vált körülöttünk, éreztem magamon mindenki tekintetét. Azért néznek, mert megtudták, hogy egy korcs vagyok? Ugyan, arról szinte mindenki tud, aki egyszer már járt Aruwiában. Mi lehet a döbbenetük oka? Kérdőn szuggeráltam az előttem ülő sárkányt, aki megrázta fejét, s intett a többieknek. Azok folytatták azt, amit az imént abbahagytak, ám néha érdeklődve néztek hol rám, hol vezérükre. 
-És… Téged hogy hívnak? – kérdeztem óvatosan vissza.

-Fravan vagyok – most rajtam volt a sor a meglepődésben, mintha hallottam volna ezt a nevet korábban, de felidézni nem tudtam, mégis honnan.

-Nagyon ismerős a neved…

-Ha tudnád, nekem a tiéd mennyire…

*Permanens irodalmi pályázat

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük

Share via
Copy link
Powered by Social Snap