Tóth Olivér: Rózsanyelvű

A hallgatástól szájpenészes vendégszoba volt a kert
Hagymáit csuprait tekintetéből a csodálkozást tavasszal
Ősszel nyárral téllel önzésére termelt a teremtés
A lankadás teátrumaiban zengő ének a hullás kibeszélt

Avarkócos hajat hullat fésűbe gyűjt a napsütés
Fészkeibe tapaszt a csipásföld szemet mereszt
Pupillát tágít az álmodás monotonsága köldökén
Az évszakokról levált placenta minden lapszirom

Kedvesének megírt első és utolsó üzenete homlokomon
Ráncait reptető gágogással sírnak takaróznak őszvérző kertek
Magához metsz minden emlék mint az illathoz a vágyás
Vasalt ingzsebbe tűrt ünnepekként rongyolódik a megbánás

Fehér pamutgalléros hóesés altat fedett dekoltázson az újjászületés
Vermelt alamizsnákból jussait követeli belőled a megbocsájtás
Mert hajadonság kísér felüti lehajtott fejét minden brokáton
Rózsanyelvéről mártott mézcseppel beolt a szenvedés nyála görbült számon.

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük

Share via
Copy link
Powered by Social Snap