Márton László: Csodákról

Volt egyszer egy kortárs magyar író. Hadd emlegessem őt a neve kezdőbetűivel: M. L. Ezt az írót egyszer megkérdezte egy folyóirat szerkesztősége, hogy mit gondol a csodákról, és hogy személy szerint átélt-e már csodát. (Igazából ez egy körkérdés volt, de hogy ki volt a többi kérdezett, az csak a tiszteletpéldány megérkezésekor derült ki.) M. L. nem szeretett volna vallomást tenni hitéről vagy hitetlenségéről. Viszont kénytelen volt elgondolkodni rajta: ugyan mi a csoda lényege?

   Egy rideg szívű gondolkodó, aki a diktatúra természetéről is írt egy gonosz és kíméletlen könyvet, egy másik művében azt állítja, hogy a csoda a természetben ugyanaz, mint a politikában a kivételes állapot: a dolgok rendjének átmeneti felfüggesztődése. Meglehet, fűzte hozzá, hogy a csoda, miközben keresztültör a hétköznapi élet tojáshéján, szétzilálja a hétköznapok megszokott fegyelmét, a kivételesség hatalma révén mégis a tekintélyuralom felé mutat.

   Márpedig M. L. tekintélyuralomban született és nőtt fel. Amikor akkora volt, hogy felállhatott az asztal alatt, és nem ütötte be a fejét, még nem hirdették ki a forradalom utáni első amnesztiarendeletet, még tízezrek ültek az ország különböző börtöneiben forradalom alatti szereplésük miatt.

   Az 1963. évi 4. törvényerejű rendelet életbe lépése előtt nyolc hónappal nyár volt, és M. L. egy Budapest környéki községben töltött két vagy három hetet a szülők ismerőseinél. Ugyanott nyaralt az ismerősök unokahúga, Fodor Györgyi, aki legalább hatéves volt, így tehát M. L.-nél jóval okosabb volt. Szó volt róla, hogy Fodor Györgyi ősztől iskolába jár. De már iskola nélkül is tudott egyet és mást. Például tudott számolni. Mondta, mondta a számokat, és a számok sohasem fogytak el.

   Egy kicsit már M. L. is tudott számolni. Tudta, hogy „egy, kettő, három”. Csak aztán közbejött egy fehér virágtölcsér, pontosabban egy folyondár, sok fehér virágtölcsérrel. Mondhatnám, hogy ez volt a szulák, de akkor még nem állt rendelkezésre ez a szó.

   Néhány nap múlva azt is megtudta Fodor Györgyitől, hogy „kilenc, tíz, tizenegy”. Csak aztán közbejött egy tekervényes, lyukas kavics, amelyben nyüzsögtek a hangyák. Mondhatnám, hogy ez volt a csigaház, amelyben elpusztult a csiga, de akkor a dolgokat a szavak aprópénzére váltanám.

   Már azt is tudta, hogy „tizennyolc, tizenkilenc”. Csak aztán közbejött egy villogó ásó, amint kifordított egy jókora földrögöt, amely alól kicsúszott néhány giliszta, és ráadásképpen kiugrott egy páncélos szörnyeteg. Jobbra-balra vetette magát, sziszegett, pisszegett. Próbált a föld alá visszafurakodni, de a villogó ásó lecsapott rá. Mondhatnám utólag, hogy ez volt a lótetű, de az amnesztiarendelet előtti nyáron M. L. szemében ez a lény nem holmi föld alatt élő, kártevő rovar volt, amelyet a megnevezés jóvoltából félig-meddig máris leküzdöttünk, hanem maga volt a testet öltött borzadály.

   Így aztán nem csoda, hogy M. L. a „tizennyolc, tizenkilenc” után nem tudta, hogyan tovább. Azt mondta: „tizentíz”, de valami azt súgta neki, hogy nem lesz ez így jó. Fodor Györgyihez fordult segítségért. Kérdezte: mi következik tizenkilenc után? Fodor Györgyi megvető pillantást vetett rá, legyintett, és elmarasztaló hangsúllyal ezt a rövid szótagot mondta: „Húsz.” Mintha azt akarta volna közölni a kérdezővel: „Buta vagy! Nem tudsz te semmit!”

   M. L.-t megmagyarázhatatlan boldogság fogta el az új számnév birtokbavételekor, noha tisztában volt vele, hogy Fodor Györgyinek sokkal több esze van, mint neki. Lelkesen mondogatta: „tizenkilenc, húsz”. Csak aztán közbejött a Pamacs nevű öreg puli fekete bozontjából elővillanó piros nyelv, valamint az a ténykörülmény, hogy Fodor Györgyi nemcsak számolni, hanem úszni is tud, noha M. L.-nek fogalma sem volt, hogy ezt a valamit – „úszni” – eszik-e vagy isszák. Annyit tudott, hogy Fodor Györgyi ősztől iskolába jár, iskola után pedig uszodába jár, ahol úszni fog.

   Erre gondolt M. L., amikor, mintegy a boldogságban úszva, váratlanul ezt a két verssort ejtette ki a száján: „Tizenkilenc, húsz: Fodor Györgyi, ússz!” Negyven vagy ötven évvel később egyszer csak eszébe jutott ez a rímpár, és rájött, hogy ez volt az első költői kísérlete, hónapokkal a Kádár-féle konszolidáció előtt.

   Fodor Györgyi azt is tudomására hozta M. L.-nek, hogy a föld mozog. Elmagyarázta, hogy miért mozog, de ebből M. L. nem értett semmit. Annyit értett, hogy Fodor Györgyi állítása nem lehet igaz. Márpedig a föld nem mozog! Fodor Györgyi erősködött, hogy igenis mozog, és közben olyasféle ismeretlen szavakat ejtett ki a száján, mint „tengely” és „pálya”, „forog” és „kering”. M. L. dührohamot kapott, nem is annyira Fodor Györgyi pimaszságától, mint inkább ezektől az érthetetlen szavaktól. Csapkodott és toporzékolt. „Nem mozog! Nem mozog!” – üvöltötte Fodor Györgyinek. Fölfelé kellett néznie, mert Fodor Györgyi magasabb volt nála, de ettől csak még dühösebb lett.

   Jöttek a felnőttek, hogy lecsillapítsák, de M. L. nem hagyta magát, elszaladt. Hátrafutott a virágoskertbe, és leült az egyik virágágyásnál. Mereven bámulta a földet. Ugye, hogy nem mozog! Na ugye!

   És akkor egyszerre csak megmozdult a föld. Egy kicsit megemelkedett. Egy kicsit szétnyílt. Aztán összezárult és visszahúzódott, de a következő pillanatban még magasabbra emelkedett, valósággal felpúposodott. Már egy egész dombocska, már egy kisebbfajta hegykúp tornyosult a virágágyás szélén.

   M. L. megdermedt a rémülettől. Mozog a föld!

   Most már azt is tudta, miért mozog a föld. Azért, mert anyaföld. A szülők nemrég mondták neki, hogy rövidesen érkezik a családba egy kistestvér. Az édesanya azt állította, hogy van egy raktár, ahol őrzik a kistestvéreket. A szülők ebből a raktárból választanak egyet, és azt hazaviszik. M. L. úgy sejtette, hogy ez közönséges füllentés. Úgy sejtette, hogy a kistestvér jövetele valamiféle borzalmas, titkolni- és szégyellnivaló eseménnyel függ össze. De erről a sejtelemről nem beszélhetett senkinek, még Fodor Györgyinek sem.

   A Kádár-féle konszolidáció előtti hónapokban M. L. még nem hallotta a „csoda” szót, és nem volt tisztában a csodák mibenlétével. Máskülönben azonnal megértette volna, hogy egy csoda szemtanúja lett. Mindjárt előbújik a kistestvér. Világra jön!

   M. L. képzeletében a kistestvér olyasféle páncélos élőlény volt, mint a lótetű, csak jóval nagyobb és fenyegetőbb. Nem lehetett őt megtéveszteni. Még hogy kisbaba! Még hogy aranyos! Még hogy raktárból szokták vételezni! Tessék, itt van: mozog a föld.

   Minden ízében reszketve tért vissza a felnőttek közé. Fejét lehajtva, bűntudatos arccal motyogta: „Mégis mozog. Mégis mozog.”

   Utóbb végigtekintve az életén, talált benne más csodákat is, de azok sokkal érthetőbbek és logikusabbak voltak, jobban illeszkedtek a hétköznapok rendjébe, mint a kisgyerekkorában látott vakondtúrás.

   Felesége egyszer elvitte őt egy kórházba egy tanítványához. A kórházi ágyon egy tizenöt éves lány feküdt. Hosszú szőke haja volt, és hiánytalanul megvolt, nem hullott ki, mert az orvosok fölöslegesnek ítélték a kemoterápia alkalmazását. A hasfal megnyitása után a műtétet is fölöslegesnek ítélték. Olyan nagy volt a daganat, hogy beavatkozás nélkül visszavarrták. Felesége és M. L. azért látogatták meg ezt a kedves tanítványt, hogy elbúcsúzzanak tőle. Nem hitték volna, hogy csoda történik. Márpedig csoda történt: a daganat felszívódott, a lány kijött a kórházból. Tovább tanult, férjhez ment: azóta négy gyerek anyja.

   Meg aztán azt is csodának ítélhetjük, hogy volt egyszer egy tekintélyuralom, mármint Magyarországon, és a bírálói sem hitték volna, hogy rövid időn belül vége szakad, márpedig vége szakadt, és beköszöntött a szabadság. Az már nem volt csoda, hogy igen hamar megmutatkoztak a szabadság korlátai, sőt a szabadság egészének vagy nagy részének is rövid időn belül vége szakadt. Elvégre magyar ember evés közben nem beszél, a szabadságtól pedig vagy fél vagy viszolyog.

   M. L.-nek egy időben volt egy barátja, egy bizonyos Boldi. Komoly tudós lehetett volna belőle, de nem akart az lenni, mert már apja-anyja is az volt, komoly és tudós. Azt mesélték róla, hogy tízéves korában Heideggert olvasott németül, vagyis egyfelől csodagyerek volt, másfelől soha nem volt semmiféle gyerek, mert nem volt gyerekkora.

   Azt mesélték róla, hogy tizennégy évesen, elsős gimnazistaként irodalomórán fejből görögül idézte az Odüsszeiát, szó szerinti fordítást rögtönzött, majd a szöveghellyel kapcsolatban felidézett, ugyancsak fejből, egy kevés angol, francia és német szakirodalmat is. Tizennyolc éves korában, amikor M. L. első ízben találkozott vele, már perzsául, arabul és héberül is tudott.

   Ekkoriban olyan volt, mint egy kamaszkorból kinövő görög félisten. Ugyanakkor sok tekintetben inkább egy öregemberre emlékeztetett: hajlíthatatlan volt és rigolyás. Óriási szellemi erejéhez jókora testi erő társult, viszont vajmi kevés bölcsesség és belátás. A szerénység sem volt jellemző rá: lenézte azokat, akik kevesebbet tudtak nála. Ez alól csak az a néhány személy volt kivétel, aki a hívéül szegődött. Hozzájuk viszont görcsösen ragaszkodott, vagy akár úgy is mondhatnám, hogy kitüntető szívélyességgel bánt velük.

   Ott volt például a húga egykori élettársa, Tivadar, akivel Boldi összebarátkozott. A húgával már évek óta nem beszélt, ellenben Tivadart megtartotta. Tivadar szoftverfejlesztő volt, de Boldi azt hitte róla, hogy asztalos, így hát vele csináltatta a könyvállványait. A könyvállványok időnként összeomlottak a súlyos, komoly szakkönyvek és szótárak alatt, de Boldi továbbra is asztalosnak hitte Tivadart.

   Ott volt Tivadar új barátnője, Edit, aki fotós volt, de Boldi gépírónőnek nézte, és vele gépeltette a hivatalos leveleit. Akkor már egy betegség miatt, amely fokozatosan elhatalmasodott rajta, rosszul látott. Edit csigalassúsággal gépelt, és hadilábon állt a helyesírással, de ebből Boldi nem arra következtetett, hogy talán Edit nem is gépírónő, hanem arra, hogy gépírónőként még sokat kell fejlődnie.

   Ott volt Rita, aki Boldi másik lakását bérelte (Boldi lényegében ebből élt), és aki miatt Boldi élettársa, Enikő óriási cirkuszokat csinált, nem is egészen ok nélkül. Az ő feladata az volt, hogy elkészítse a Boldi által kedvelt egyetlen húsételt, a serpenyős csirkefilét. Rita a csirkehúst rendszeresen szénné égette, mert a konyhai munka közben hosszú telefonbeszélgetéseket folytatott. Boldi pedig fintorogva ette a fekete húst, és abban reménykedett, hogy Rita legközelebb majd jobban odafigyel a kötelességére.

   És persze ott volt Enikő, aki átvehette volna Ritától a csirkefiléhez kapcsolódó kötelességet, de ő távol állt az ilyesmitől. Büszke volt rá, hogy addigi élete során még egy rántotta sem került ki a keze alól. Azonnal oldódó levesporból készített levesen és azonnal oldódó kávéporból készített kávén élt. Az ő kötelessége az lett volna, hogy bevásároljon és takarítson, de esze ágában sem volt megcselekedni akár az egyiket, akár a másikat. Helyette nonfiguratív akrilképeket festett, órákig tartó buddhista meditációkba merült, és egy közeli fénymásoló szalonban dolgozott, amikor dolgozott. Leplezetlen utálkozással hallgatta Boldit, amint hol a Zóhár példázatairól, hol Ibn Khaldún arabul író perzsa filozófus csoportszolidaritás-elméletéről tart retorikusan harsogó előadást M. L.-nek. Aztán már az utálkozó arckifejezés is emlékké nemesedett, mert Enikő elköltözött Bolditól. „Az egy dolog, hogy más pasikkal kavar, az az ő magánélete” – mondta Boldi M. L.-nek az üres lakásban –, „de a bevásárlás kötelezettsége alól nem adtam felmentést neki!”

   Az előrehaladó betegség addigra már eltorzította az arcát. Most már nem ifjú görög félistenre, hanem az asszír domborműveken látható komor és kegyetlen harcosokra emlékeztetett. A lakás pedig, mint említettem, üres volt. Eltűntek a nonfiguratív akrilképek és az élénk színű, puha kasmírkendők. Könyvkupacok álltak a szobában, mögöttük egy összeomlott könyvállvány roncsai.

   És üres volt a konyhában a hűtőszekrény. Mintha Boldinak annyi pénze sem lett volna, hogy egy csomag vajat és tíz deka felvágottat hozzon a sarki vegyesboltból. M. L. felajánlotta, hogy lemegy és hoz, de Boldi ezt, egy napkeleti uralkodó kézmozdulatával, megtiltotta. „Szó sem lehet róla” – jelentette ki. – „A bevásárlás az Enikő tisztsége. Attól még, hogy ő hanyagul teljesíti a kötelességét, a velejáró teher és rang továbbra is az ő személyéhez kapcsolódik!”

   De nicsak! A hűtőszekrény, úgy látszik, mégsem teljesen üres! Az egyik hátsó rekeszben ott bujkál két katonaszökevény, két joghurt! „Nem is akármilyen joghurt” – kiáltja diadalmasan Boldi –, „hanem jászladányi joghurt! Van neked arról fogalmad, milyen kiváló a jászladányi joghurt? Ettél te már ehhez foghatót? Nem mondom, a lajosmizsei joghurt is ehető, de sehol sincs a jászladányi joghurthoz képest, a kisújszállási joghurt pedig arra sem méltó, hogy a jászladányi joghurt előtt megcsókolja a földet!” És hogy Firdauszi művében olvasható egy fejedelmi lakoma, amelyet Rusztem ad Szuhráb tiszteletére; nos tehát, ebből a két jászladányi joghurtból ma este kitelik Szuhráb és Rusztem lakomája!

   M. L.-nek is véleményt kellett nyilvánítania a jászladányi joghurtról. Óvatosan és gyáván annyit mondott, hogy tényleg jó. „Mi az, hogy tényleg jó?” – csattant fel Boldi. – „A jászladányi joghurt olyan joghurt, hogy Háfiz hatvanhárom soros dicsőítő gázelt írhatott volna róla! Pontosan olyan joghurt, mint amivel Ibn Fadlan kigyógyította I. Ferenc királyt a gyomorbetegségéből! Ez az a joghurt, amellyel Dávid kiűzte Saulból a búskomorságot!”

   M. L., aki nem tudhatta, hogy most látta barátját utolsó ízben, felállt, és búcsúzkodott. Boldi ismét egy napkeleti uralkodó kézmozdulatát mutatta be. „Szeretnélek valamivel megajándékozni” – mondta. – „Valami értékessel és maradandóval. Az nem lehet, hogy üres kézzel bocsássam el a barátomat.”

   Igen ám, de miféle ajándéknak való tárgy lett volna fellelhető az üres lakásban? Kupacba rakott könyvek a szobában, elmosatlan tányérok a konyhában. Akárhogy nézzük is, az arab vagy a héber szótár nem ajándéknak való!

   Végül, hosszas keresgélés után, Boldi talált a konyha sarkában egy papírdobozt, benne egy utolsó szem kockacukorral. Felcsillant a szeme. „Ez az!” Minden kockának, magyarázta, így a kockacukornak is hat lapja van, és ez teszi lehetővé, hogy életre szóló, fejedelmi ajándék legyen.

   Elővett egy fekete filctollat, és a kockacukor minden lapjára felírt egy-egy héber betűt. Elmagyarázta, hogy melyikük melyik betűje az alefbesznek, összeolvasta őket, és tudatta vendégével, hogy a hat betű összeolvasva, együttesen kimondva azt jelenti: „Nagy csoda volt!”

   Odakint már legalább másfél órája nem jártak a trolibuszok. M. L. gyalog indult a Nagykörút felé. Eleredt az eső. Csepergett, aztán sűrű zápor lett belőle. M. L., mire felszállt az éjszakai buszra, bőrig ázott. A kockacukorból, ebből az életre szóló, fejedelmi ajándékból úgyszólván semmi sem maradt. Egy kis ragacsos málladék a zakója zsebében, ennyi volt az egész. A héber betűket, a belőlük kiolvasható rövid mondat hangzását már a lépcsőházban elfelejtette. Mégis tudta, hogy tényleg nagy csoda volt. Nem a cukor, nem a rárajzolt betűk, még csak nem is a zápor, hanem – bárcsak egyetlen szóval pontosan ki tudnám fejezni! – ez az egész.

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük

Share via
Copy link
Powered by Social Snap