Balázs Hanna Imola: Élménypedagógia*

Felhangzik a taps. Először gyorsan, aztán fokozatosan lassul, majd megint felgyorsul. Harmadszor hajolok meg, közben bevillan, hogy mégiscsak jó érzés újra itthon lenni, 25. századi 14 évesnek lenni, és végre kiélvezni, hogy mindenki engem ünnepel. Az elmúlt 20 évben (vagyis a 19. században töltött 20 évben) nem sok elismerés jutott nekem. A közönség most megint lassan, ütemesen tapsolja, hogy „vííí-ssza, vííí-ssza” (érdekes, a 19. századi színházakban is pont így volt: a sok kis, különálló taps úgy 20 másodperc után egyetlen, közös vííí-sszává idomult. Úgy tűnik, 600 év sem elég arra, hogy az emberek lényegtelen szokásai megváltozzanak), az igazgatónő mellém lép.

– Köszönjük Térey Mária kisasszony beszámolóját a 19. századról! Mondanom sem kell, a nyolcadik végi történelemvizsgája jeles (mosolyog, én visszamosolygok)! Vannak esetleg kérdések?

Na, erre nem voltam felkészülve. Hagyományosan minden nyolcadikost visszaküldenek a múltba, ott tölt 20 évet, aztán visszatér (ezt általában az indulása után pont egy hétre időzítik, de csak hogy „ne legyen olyan megrázó, hogy itthon semmi idő nem telt el, miközben ti, kincseim, végigéltetek egy negyed életet valahol máshol”), készít egy bemutatót, egy rakás lelkes történelemrajongó előtt bemutatja, aztán megkapja a jegyet, és kész. Arról szó sem volt, hogy kérdezni is fognak! Érzem, hogy zsibbad az agyam.

Egy arrogáns arcú, köpcös úriember emeli a kezét:

– Hol a kisasszony társnője? Hiszen mindig ketten mennek. Tanfelügyelőként tudni szeretném, miért szegtek szabályt!

Tényleg bunkó. Egy kicsit reménykedtem benne, hogy megváltozik, és nem fogja megkérdezni, hol van Júlia. Meg hogy mi történt vele. Mi köze hozzá?! Igazából igaza van, a töri vizsga páros feladat, közösen éljük végig azt a 20 évet. Gondolom, hogy ne őrüljünk bele a sok titokba. De akkor sem akarok Júliáról beszélni. Az igazgatónő kínosan mosolyog, nekem meg bevillan egy emlék. Egy csaknem 600 éves emlék, egy Júliától kapott levélről.

Édes Marim!

Istenem, micsoda boldogság, hogy végre úgy írhatok, ahogy természetes! Mióta „atyám” egyszer beleolvasott a naplómba, és azt találta mondani, hogy túl „szabadosan” fogalmazok, kénytelen vagyok minden egyes mondatomat kétes értékű romantikus regényekből kimásolni, nehogy gyanút fogjon. El sem tudod képzelni, milyen megerőltető végigolvasni azt a sok szemetet! A 25. századi Júlia sikít-sikít-sikít. És tudom, hogy csak az én hibám. A technológia, amivel jöttünk, tényleg zseniális: gyermekként születni egy házaspárnak a kiválasztott korba, a 25. századi emlékeinkkel és tudásunkkal. Tökéletes. De ennyi év sem volt elég arra, hogy megszokjam ezt az írásstílust. Szóban megy, de tudod, mindig az írás volt a mániám. Pedig lassan már megyünk is haza. Vagyis csak te mész, én maradok. P-vel. Vagyis most már S-sel. Szeret.

Azt hiszem, te is hallottad a pletykákat, hogy valami Prielle Kornéliát akart eljegyezni. Rémlik, hogy én említettem neked. A frissen bútorozott szobádban, miközben 3 gyönyörű selyemzsebkendődet könnyeztem használhatatlanná. Jelentem: a rombolást itthon is folytattam, iszonytató pusztítást víve véghez hófehér leányszobámban (ez elég 19. századira sikeredett, nem?): elégettem mindent, amit tőle kaptam (levelet, virágot, verset, összes költeményt stb.). Ez a szomorú testmozgás (mindent extrém helyekről kellett előássak, mert nem akartam, hogy mama megtalálja) még 5 zsebkendőmbe került. (Valaki feltalálhatná már a papírzsepit, így folyton öl a bűntudat a sok szép, használhatatlanra taknyolt selyemanyag miatt!) Egy kicsit még passzívdepiztem az ágyon (újabb 3 zsebkendőtől fosztva meg a világot), aztán lementem ebédelni.

Az ebéd rémes volt. Végig kellett hallgatnom a papa összes humoros és csöppet sem bántó megjegyzését a költőkről és a hűtlenségükről. Ott volt Sass Karcsi is, aki ugye S barátja, azt hittem, szegény fiú fel fog robbanni. Valahogy ez is véget ért, és már épp vonultam volna vissza a szobámba zsepirongálni, mikor Karcsi utánam szólt: „Júlia kisasszony, kérésének megfelelően előkészítettem a csónakot!”. Majdnem a fejéhez vágtam valami gorombát meg a poharamat, de olyan jelentőségteljesen nézett… „Talán tud valamit! Valamit, amiről a papa előtt nem szabad beszélni.” Vele mentem. Besegített a csónakba, és kievezett a kis tó közepére, aztán elmesélte nekem, hogy „szörnyű tévedés történt” (édes ember, de iszonyúan 19. századi). P ma reggel írt neki. Írt, és elmondta, hogy az egész Kornélia-dolog (milyen utálatos név!) csak azért történt meg, mert az itthoniak elhitették vele, hogy én már „elígérkeztem” valamelyik gazdag kérőmnek. Sajnos nem emlékszem, hogy melyikről volt szó… Mikor P megtudta, hogy átverték, azonnal otthagyta Kornéliát. Olyan nagyon boldog voltam! További 2 zsebkendő bánta, meg valószínűleg szegény, zokogó kisasszonyokhoz nem szokott Karcsi idegei, de örömmel jelentem: azóta egy könnycsepp sem volt, csak nagy-nagy boldogság. Mikor abbahagytam a sírást, Karcsi a kezembe adott egy újságot (fogalmam sincs, honnan varázsolta elő). „A legújabb verse. Ha írni akar neki a kisasszony, továbbítom!” Ezzel kievezett a partra.

Rohantam fel a szobámba, olyan mohón lapoztam az újságot, hogy szinte elszakadt, kerestem a nevét. Aztán meglett. És ó, Mari! Erre nincsenek szavak. Mellékelem a verset. Hát nem csodálatos? Olyan boldog voltam, hogy szinte levitálni kezdtem. Érdekesen néztem volna ki a kis szobácskámban, a legújabb párizsi divat szerint varrott ruháimban, lebegve. Olvasd el, Mari, és mondd meg lelkedre: Nem a reszket a bokor, mert… a világ leggyönyörűbb szerelmesverse? Én vagyok az elmúlt és eljövendő 600 év legboldogabb embere. (Gondolkoztam rajta, hogy lemásolom. De emberi írás csak rontana ezen a szent összképen. Látom, ahogy rosszallóan nézel. Bocsáss meg, tudom, nyálas szentimentalizmus, de tényleg boldog vagyok.)

Eljött az este, és én még mindig nem tudtam, mit írhatnék neki. Mivel lehet felérni egy ilyen tökéletes vallomáshoz? Mikor Karcsi bejött, még mindig nem írtam semmit. Ott volt előttem az üres lap, de egyszerűen nem jöttek a szavak. Valami szépet akartam, valamit, amitől még jobban reszket majd a lelke, ha olvassa. De nem jött. Ennyit írtam: 1000-szer. Júlia Ha most azon nevetsz, hogy a nagy irodalmárnak miért pont egy szám ugrott be a nagy szerelmi vallomáskor (még csak nem is prím), akkor ejnyebejnye, azonnal olvasd el a verset! Akkor majd megérted.

Édesem, tudom, mire gondolsz most. Hogy feladom az életemet, a boldogságomat, a 25. századot egy költőért, aki pár év múlva meghal a forradalomban. Tudom, őrültség. Nincs mentségem. Talán legbelül kicsit bízom abban, hogy ha egyszer már megváltoztattam a történelmet (hiszen mi anno 600 év múlva azt tanultuk töriből, hogy Petőfi soha nem volt szerelmes), akkor még egyszer sikerülni fog. Tudom, mire gondolsz. Hogy a halál az más, és abba nem szabad beleszólni. Ígérem, nem fogok. De engedd, hogy bízzak egy kicsit a csodában! Hátha az istenek is ilyen szerelemcentrikus bolondok, és hosszú, boldog életem lesz S-sel! Szeretem őt. Ez, azt hiszem, magyarázat mindenre. Bocsáss meg a te szentimentális időutazódnak, és kívánj neki sok boldogságot!

P.S.: (Lehetne U.I. is, de ez a két betű a leggyönyörűbb…) Égesd el ezt a levelet! Nemsokára jön a 19. századi változat is, amit majd kiadhatnak könyvben. Szenvedés lesz megírni. Csók!

P.S.2: Gyere át minél hamarabb! Ezt nem igazán lehet levélben megbeszélni…

– Ezzel a meglepetéssel – ránt vissza a jelenbe az igazgatónő hangja – csak a vizsgák után akartunk előrukkolni. De ha már megkérdezte, tanfelügyelő úr, akkor elárulom. – Megint kacarászik! Kiállhatatlan.

Az igazgatónő tapsol, és a vetítőről eltűnik az éjszakákon keresztül szerkesztett bemutatóm, a helyét Petőfi Sándor Wikipédia oldala veszi át.

– Nem tudom, hányan olvasták az elmúlt napokban Petőfi Sándor, nagy költőnk, wikijét, de akik igen, azok biztosan értetlenül álltak a tény mellett, miszerint a mindeddig híres agglegényként ismert Petőfi a legújabb frissítések szerint megnősült, és élete utolsó pillanatáig szerette feleségét: Szendrey Júliát.

A teremben kitör a botrány. Mindenki eszeveszetten olvassa a Wikipédiát, keres rá Júlia meg Sándor nevére, vagy meglepett arcú szelfiket tölt fel. Amikor elül a kezdeti izgalom, az igazgatónő párás szemmel folytatja:

– Szendrey Júlia iskolánk büszkesége volt, és most, hogy házasságot kötött hazánk legnagyobb költőjével, ezzel megváltoztatva, javítva a történelmet, még büszkébbek vagyunk rá. Portréja és életrajza természetesen felkerül az Iskola Arcai oldalra, holnap meg is hirdetjük az életrajzíró pályázatot, lehet jelentkezni!

Mindenki éljenez, és láthatóan nagyon büszke, hogy még egy üdvöskét kitermeltünk. Júlia szüleit is látom, összeölelkezve állnak, és élvezettel sütkéreznek a hirtelen jött dicsőségben. Boldogok. Mindenki boldog!

Eszükbe se jut, hogy mi lett Júliával?! Hogy szinte végig boldogtalan volt, mert senki nem értette meg őt, a felvilágosult nézeteit, a 25. századi műveltségét? Éveken át volt magányos, a szemét második férje bántalmazta, aztán ijesztően fiatalon, mindössze 39 évesen, reményvesztetten és elhagyva, meghalt?! Írónő akart lenni, meg akarta váltani a világot, EZT a világot, nem a 600 évvel ezelőttit! És mi lett belőle? Petőfi felesége. Ennyi! Semmi mást nem tudnak róla az emberek. Semmi másért nem érdekli az embereket, csak arra jó, hogy a Petőfi-dolgozatok automatikusan 17 karakterrel hosszabbak legyenek (felesége: Szendrey Júlia). És persze, írogatott ő is, de soha nem érte el azt, amit elérhetett volna itt. Soha nem lesz olyan nagy ember, mint amilyen lehetett volna.

Rólam meg ne is beszéljünk. Hogy éljek le egy életet abban a biztos tudatban, hogy a legjobb barátnőm HATSZÁZ ÉVE HALOTT?!

Tapsolnak és éljeneznek. Egymás után mondják a pohárköszöntőket. „Júliára!” Az embernek nem lenne szabad Istent játszani, és belepiszkálni az időbe. Csak bajt okozott. És ők észre sem veszik….

Hülye élménypedagógia!

*Permanens irodalmi pályázat

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük

Share via
Copy link
Powered by Social Snap