Handó Péter: Szellemgyári és -közeli esetek

Kuftár szaktárs magába feledkezve, ám magáról megfeledkezve ballagott hazafelé a szakadatlan hóesésben. Lassan dermedő ujjain érezte mindenki Cecilkéjének párnás idomait – de már csak emlékileg, viszont annál perverzebb képzelgéssel fűszerezve. Pillanatnyilag övé volt a mennyek országa, és ruházatán túl a harmadszor is megszerzett házirend, ami ezúttal csákóminőségben védte a felé tartó pelyhektől a kobakját.
Felejthetetlen végjátékkal záródó napot hagyott hátra a Szellemgyár és -közszolgáltató Kft-ben, hiszen a fingásos megingás mégiscsak a karjai közé szédítette Cecilkét, hogy ezáltal ő is a mindenki-kategóriába sorolhassa át magát. Ebben az új férfiúi minőségében érdemes volt fantáziálnia, a valóságon túl is eljátszani, gondolatban megismételni az eseményeket. Afféle intellektuális sakkjátszmában beteljesültté tenni a műszakvéget.
Elméletben éppen a huszár f4-et lépte meg, amitől Cecilke rögvest berosált a lelki szemei előtt, amikor egy rekedt hang ütötte meg a fülét.
– Jó áll a csákó a csávónak – mondta a laposüvegének egy lámpavasat karoló alak, majd kortyintott egyet. – Egészségünkre! – és lecsúszott a talajszintig; tovább már nem tudott.
Enyhén megbillentette alkalmi fejfedőjét, hogy köszöni szépen a dicséretet, meg váljon egészséggé az üdvözlőjében a korty, aztán visszafeledkezett magába, szellemének összes belső kísértése közé, semmit sem gyanítva abból, hogy néhány lépés távolságban követik. Hiába ropogott a nyomában settenkedő bakancsa talpa alatt a néptelen járda friss hótakarója, Kuftárnak éppen a külvilág körötte zajlásából minden mindegy volt. Akár kipufogó nélküli traktor is düböröghetett volna a nyomában, azt se veszi észre. Miután pedig áthajtott rajta, már visszamenőleg se, ugyanis a fejében szellemesnél szellemesebb dolgok keringtek, egészen átrendezve az agytekervényeit. Miképpen
szellemgyári múltja során még soha, ez egyszer nagy szellemektől áthatottként viselkedett az útszélen.
– Baromira jól löki a dumát – lépett mellé a szellemileg fölhevült követője, egy sápadt arcú figura. – Eredeti filosz, vagy csak retró?
– Parancsol? – nézett a vele egyívású szúrós és lélekbelátó szemébe.
– Érdekelne, kié a szövege, hogy utána olvashassak. Vagy lediktálná, ha saját? Beépíthetném a következő félévi szemeszter jegyzeteibe.
– Mit? – rökönyödött el Kuftár szaktárs. Bajsza ettől függetlenül egészen megnyugodott, felhagyott a munkaidőben szerzett rángatózásával.
– Engedje meg! Hajló Márton, filozófiaprofesszor. Tisztelettel…
A kézfogásra nyújtott kezet Kuftár alaposan megnézte. Tintafoltok száradtak rajta. De az is lehet, hogy nem is… Hajló Márton csontos ujjai kísértetiesen nyúltak előre, kézfeje elvékonyodott bőrén áttetszettek az erek és kidudorodtak a szalagok, mintha egy anatómiai kézikönyv elevenedett volna meg a mozdulataiban.
– Utcán nem ismerkedem – jelentette ki Kuftár, s elásta a kabátja zsebébe a tenyerét. A magára hagyott házirend először a mélybe, a havas járdára készült levetődni, ám végül kilibikókázta az egyensúlyát. – De azért csak fejtse ki, mit akar!
– Esetleg egy pohár forralt bor mellett? Fahéjasan és szegfűszegesen. Meghívhatom? A közelben van egy csöndes kiskocsma – villantotta fel az eszmecsere lehetőségét és terét Hajló Márton.
Kuftár, jelezvén, hogy ura a helyzetnek, csak a kíváncsiságának nem, az eddig orrát védő csákót napóleonosra – azaz annak sarkait a hócsipkés fülei fölé – forgatta.
– Legyen – mosolygott engedékenyen a fahéj édeskés illatára gondolva. – Azt hiszem, rám fér a mai nap után.
– Hallgatom. Kettővel is csupafül vagyok. Ha helyesen értelmeztem az iménti gondolatmenetét, minden elkövetkező esemény forrása a közelmúltban fakadt fel. Új időszámításnak a kezdeténél vagyunk. Ez egy frenetikus felismerés, amennyiben bizonyítható.
Hajló Márton Kuftárba karolt, s vezetni kezdte visszafelé. A lámpavas tövét melengető alak erre összerezzent a laposüvegével egyetemben, majd azt a közeledők felé emelte:
– Legyen a császáré, ami a császáré! Egészségünkre, uraim!
– Nem akarom kiábrándítani – szólalt meg a tűnődő Kuftár –, de nem szokásom magamban beszélni. Amire utal, az bizonyosan nem hagyta el a szám.
– A Szellemgyár és -közszolgáltató Kft. előtt kaptam el a szavait. Azóta követem, hallgatom. Ugyan nem vagyok egy hallgatódzó típus, sőt, kerülöm azokat a szituációkat, ahol ezt zavartalanul megtehetném, de ilyen dumától bármelyik katedra előtt lehasalnak még a legautentikusabb kollégák is.
– Uraim! Forralt bort mondtak? Már engedtessék meg – kapaszkodott fölfelé a lámpavas foglya a lámpavason –, hogy csatlakozzam. Vasvári vagyok, a bebörtönzött utódja, s önök léha ismerőse. Szabadítsanak ki egy rundó erejéig!
– Parancsol? – nézte meg alaposabban Kuftár Vasvárit.
– Vigyük magunkkal. Egy forradalmár mindig jól jön a forralt bor mellé – hajolt Hajló Márton a közvilágítás tartóoszlopának őre felé, hogy felsegítse és megváltsa, vagy minimum felszabadítsa lámpavas-rabsá¬gából.
Vasvári nehezen adta és rakta a talpát a két lábon járáshoz, így Kuftár is kényszeredetten a hóna alá nyúlt támaszték gyanánt. A rajta lévő fehér szőrmés piros kabát – melyben úgy festett, mint aki egy mikuláskölcsönzőből érkezett – hányadékszagot árasztott. Kuftárban liftezni kezdett a gondolat, hogy nem csak ő szívja meg magát, hanem az egész világegyetem, s innentől mindenhol és mindenen ott fogja érezni ezt a találkozást, még a majdani szemfedele alatt is. Ekkora szivattyút két ismeretlen társaságában aligha hordott a föld a hátán. És most tisztességesen rákapott a végére.
– A múlt már megtörtént – folytatta Hajló, levegőért kapkodva Vasvári súlya alatt. – Úgy, ahogy. És pontosan úgy. Értelmezés kérdése, hogy éppen mi miképp válik diskurzus tárgyává. A jelen van. Most zajlik. Benne vagyunk. Meg egy kicsit túl is rajta. Életbe vágó, de nem tovább, mint egy pillanatig. A jövő viszont kaland. Mindenfelé mutat, mégis rejtély, valójában merre. Lehetőség, míg be nem következik. Láthatatlan, pedig itt van. Beleszövődünk cselekedeteinkkel, s létrehozzuk szövetét. Különböző intenzitással járulunk hozzá…
– Járuljunk. Már előre ég a bendőm. Érte, miatta, tőle – s egy lépéssel maga elé sercintett egy hóba merülő köpetet Vasvári.
– Azt mondta, szellemtettével a világ tengelyén fordított, jövőt teremtett? – kérdezte Hajló Márton, s közben szabad karja hadonászásával igyekezett lefesteni a várhatót. – Csak nem…?
– Jövök én, jövök. Jövő vagyok – motyogott a hókásás járdára, elkövetkező kemény léptei helyszínét szemlézve, miképp egy vérvonalbeli Vasvárihoz a vérvonalbeli Vasvári feltételezése szerint illett. – Nem szükséges már megteremteni. Én vagyok az úton, meg az igazság.
– Mit nem mond? – hüledezett Kuftár, akár a levegő.
– Mondom én, apafej. Oszt nem teszed a lámpaoszlop mellé, az szent. De még engem se – ingatta meg a támasztékait Vasvári.
– Megváltó, mi volt az a szellemtett? – érdeklődött Hajló Márton.
– Fölböffent. Egyszerűen, csak így, mint a „róka rege róka” – magyarázott Vasvári, épp csak ki nem csúszva a hordozói karmai közül.
– Ami a jövőt mélységében…?
– Nem vagyok én bakarasz, te vad paraszt. Inkább igyunk, ha jövök! És éppen veletek – s a körbekínálás gesztusát követően hörpintett egyet a laposüvege űréből Vasvári. – Bakafántosan ez az élet, meg az igazság – kocogtatta kemény koponyájához az üveget.
– Jó kis forradalom – dünnyögte Kuftár az orra alatt, titokban ezzel értelmezve, hogy miért is kell Vasvárit cipelniük.
– Tessék? Ez az! A mélységben a forradalom… – lelkesült Hajló derekasan.
– Főleg az a forralt bor, attól olyan dalom lesz. Tyűha! – kente el kicsurranó nyálát Vasvári. – Már nagyon ideje lenne egy kupicányinak, ha már ennyit jövögettem. Különben egy tapodtat se… – de azért hagyta, hogy vigyék.
– Szóval a világot alapjaiban rázza meg az a szellemtett, amit ma elkövetett? Egyetemes forradalom lesz? Menten lehasalok – hajladozott Hajló Márton, s áradozott, akár a cipőbe olvadt hólé. – Erre gondolni sem mertem.
– Én már nagyon merném. Mert borban az igazság, porban meg a vesém. Ha még sokat jövünk-megyünk, homokot hugyozok, oszt azt hiszik, én vagyok a csúszásmentesítő közmunkás. – Vasvári arca kivirult, mintha a friss levegő csipkedte volna össze. – Micsoda hóbortos dolog ez! Hóbortolok homokot a hóba, hogy áldassék a bor a garatomon átfolyólag. – Belelehelt Kuftár arcvonásaiba. – Ott vagyunk-e már?
– Azt hiszem, mindjárt… – nyöszörögte Kuftár a gyomortartalom-liftezése tudatával, majd suttogva hozzáfűzte –, te, egészen véglény.
– Igen, az apokalipszis. Baromira borzongató ez a jövőlátás. Hol van ez így leírva? Olvasni szeretném. – Csontos ujjaival belekapaszkodott Kuftár bélelt vászonkabátjának gallérjába, s esdeklőn próbált a szemei közé nézni Vasvári előrebukó feje fölött. – A jövő, az az igazi nagy kaland. És leginkább tudni, miképpen jön el.
– Eddig már elég sokat jövődtem. Meg már a tudásom is rengeteg. Az ziher. Nem ide vagyon írva, hogy Vendégfogadó a piros Mikuláshoz? Vagy mifene? Már a vesém se akarja elhinni, úgy homoktanilag. Poroljuk már le! Hétágra forr az epém! Forralt bort belém!
– Hihetetlen. Hihetetlen – majd elalélt a gyönyörűségtől Hajló Márton, miközben vendégeivel átlépte a kocsma talajba simuló küszöbét, intett a csapos Vicának, hogy gőzöljön föl három bögrényit abból a rozsdamaróból, ami a Tasnár Ferkó pincéjében savanyodik olyan erősre, hogy az ízlelésétől az emberben a gondolat akkora töltetté áll össze, hogyha azt valahol ledobnák, ott hat mérföldes körzetben még a lábgomba sem maradna meg, nemhogy az, aki naphosszat cipeli. Sőt, mindvégig szimatolja, és szimatoltatja is.

1 thought on “Handó Péter: Szellemgyári és -közeli esetek

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük

Share via
Copy link
Powered by Social Snap