A. Gergely András: Temetetlen múltunk tetemei

Végel László könyvéről

Az elmúlás személyessége mindenkoron egyedi is, ám megosztható és közgondként átélhető is ugyanakkor. Ez közelség, mélység, kiterjesztés, érvényesség kérdése legtöbbször, az átélés intenzitásával osztható/szorozható mértékben. Ám társadalmi térben mindez úgy közös, hogy megmarad személyesnek legalább annyira. Társadalomkutató lévén – talán némely kevesekkel egybeértve – azonban arra „ébredek”, hogy a megismerő gondolkodást mintha távolról is elkerülné a tisztázó szándék: mennyiben „társadalom” is az „irodalom”, s beleszólnak-e egymás dolgába, vagy ha nem, akkor miképpen mégis. A köztes szférákban a kutatók java többsége mintha „nem azért” olvasna míves irodalmat, mert a társadalmi kontrollhoz ez mégiscsak „hasznavehető”, s ha mégis befogadói élményre akad, azt bőszen elkülöníti a szakmai tudás „égöveitől”, „mikroklímáitól”, világképleteitől. Tegye, mondom én, ha éppen így jó neki, ám egyet nem értve én másképpen látom. Különösen akkor, ha respektált alanyi szerző ismert és elfogadott munkája éppen úgy szól a létezhető világokról, amiképp azt történész, politológus, pszichológus, családkutató, városnéprajzos, kisebbségkutató, irodalomelméletíró, kritikus, emlékezetbúvár s mások is forrásképpen használhatják, személyességen innen és kisebbségi identitáson túl is.

Vallomásirodalom, történeti lecke kortársaknak, átélés-interpretáció – ez sugárzik Végel László könyvéből, a Temetetlen múltunk című önéletrajzi regényből. Lehet persze alanyi szociográfiának tekinteni, s éppúgy elmenne személyes história-mesélésnek is, de a szerzői minősítés, műfaji besorolás ellen semmit sem tehetünk… S mert mindezt előzetesen is hitelesíti mottójával, imígyen igazolhatóvá téve: ez történt.

,,Az önéletrajz csak akkor jogosult, ha az író a személyes létezést az univerzális létezés szerves kiegészítő mikrokozmoszának érzi. Tehát nem arról ad hírt, ami vele és körülötte történt, hanem azt rögzíti, hogyan történt meg a világ benne” – kezdi könyvét Márai Sándor szavaival. De Végel mégiscsak „megcsavarja” a hitelesítés kérdését azzal, hogy sokkal inkább három nemzedék „hiánytörténetét” fogja át, egy plebejus, vidéki, kisebbségi családhistória töréspontjait jeleníti meg, amelyekben „a szereplők valójában a történelem migránsai” – ahogyan a kötet hátlapján áll. A politikai, nagyhatalmi, diktátumok árnyékában zajló mikrohistória ekképpen az élőktől elorzott, „elsikkasztott”, temetetlenül hagyott életesemények szakadozott láncolata, összefonódott, s mégis foszladozó helyzettudat örökítése, s olyan impresszióké, melyek a Bácska területén élő magyarok életében a trianoni békediktátum révén kialakult kisebbségiségbe kényszerültség jegyeit hordozzák.

A kiadói kínálatban ez áll:

A Temetetlen múltunk három nemzedék hiánytörténetét felölelő önéletrajzi regény. Egy vidéki, kisebbségi, plebejusi világba vezet, ahol a családtörténet inkább a temetetlen, vagyis elsikkasztott, elrabolt múltról szól, és amelyben minden egyes nemzedék története megszakad. A szereplők valójában a történelem migránsai. Az első nemzedék a nagyapáké, a 19. század végén születetteké, akiknek történetét Trianon egyszerűen kettészeli. Nem csupán államot cseréltek, hanem másféle kultúrába, nyelvbe, hatalmi ethoszba kényszerültek, így elsőnek vesztették el múltjukat, hiszen 1918 után lehetetlen volt az előző korszak tapasztalatait átadni a gyerekeiknek, hanem szinte velük együtt tanultak egy új világban tájékozódni.

Végel János a századelőn érkezik meg Mélykútról Szenttamásra. A német származású bevándorló család már Mélykúton elmagyarosodott, ez a folyamat Szenttamáson a többségi szerb közösségben lezárult, valójában a szerbek között lettek magyarrá. A másik nagyapa, Paksi Mihály tősgyökeres szenttamásinak számított, ami azt jelenti, hogy néhány nemzedékkel előbb érkezett a városkába.

Mindkét nagyapa a Monarchia gyermeke, ünnepelték a háború kitörését, magával ragadta őket a háborús hangulat, az Osztrák-Magyar Monarchia hadseregében szolgáltak, 1918 után pedig új államban kezdtek új életet. Az első kisebbségi plebejus nemzedék részére a múlt temetetlen maradt. Az új államban a múltjuk egyszeriben elsüllyedt.

Végel pedig már első oldalain a születése pillanatát (1941 február) körülvevő Hitler-feeling, a gyáván meghunyászkodó európai demokráciák lelkülete, Horthy délvidéki bevonulására váró lelkesültség, majd a rendszerváltások „embertelen arcú” szocializmusból még embertelenebb arcú kapitalizmusba átmenete közötti váltáskorszakok értelmiségi arculatváltásaiba vezet legelőször. Sőt, a személyesség otthonkereséssel, gyermekkori emlékekkel és „vajdasági rónákról” hantázó közgondolkodást elutasító mentális vállalással körvonalazza, mi várható a kötettől, és stilárisan hogyan regény az emlékezés, ráadásképpen hogyan emlékezés a regény maga…

Bevallom, egyre jobban kételkedem a hiteles emlékezőképesség létezésében, hiszen tanúsítom: manapság számtalan gyanús dolog történik vele: el akarják rabolni, ki akarják zsákmányolni, vagy meghipnotizálni! Félek, semmi sem maradt a gyerekkorból, semmi. Nem maradt más, csakhogy mormoljam, odafenn a mennybolt, idelenn a titkok, közte semmi: légüres tér. Maradnak a művi emlékek. Nem bízok többé az emlékezőképességben, amelyet a koreszmék alázatos szolgává, az uralkodó eszmék prédájává tettek, ezért biztos vagyok benne, hogy a kizsákmányolt emlékezet minden divatnál divatosabb, mindenki akként emlékezik a múltjára, ahogy a kor divatja igényli, észre sem veszi, hogy közben tiszta szívvel, ártatlan lélekkel hamisít. Ezért nem ajánlatos emlékezni szemben a korszellemmel; fiatalon felesleges fényűzésnek számít, mivelhogy az ifjúság újító düheki nem állja az emlékezést, idős korban pedig az emlék baljós kolonc, amelytől lehetetlen szabadulni, cella, amelyből nem lehet kitörni. Ilyenkor nem marad más hátra, mint szolgalelkűen az uralkodó koreszme áldozati oltárára helyezni az emlékeinket, így könnyelműen feláldozzuk, kiárusítjuk, kiszolgáltatjuk őket az uralkodó koreszméknek” – fogalmazza meg eredendő szkepszisét Végel, mellyel (kicsiny túlzással szólva) a kötet alaphangját is megadja (18-19. old.).

Mert „mostanság ez a menő!” – s akik életét „a nyomasztó egyhangúság uralta”, de átvészelték valahogy a háború és a kitelepítések, elűzetések korát, s még Pestig is elhurcolták veszteségeik panaszát, azok maradhattak „kitalált hősök is”, nyomukban az öröklött kisebbségiség épp azok hangján lett panaszos üldözöttséggé, akik fényesebben alkalmazkodtak mindenhez és mindenkihez. „Sajnos, nem emlékszem ilyesmire, bizonyára nem is léteztek ilyen mindenre elszánt harcosok, az apám se volt az, a nagyapám se. Trianon után a kisebbségben soha nem volt semmiféle felkelés, lázadás, ellenállás, egy puska sem dördült el kisebbségi magyar kézben, voltak, akiket teljesen feleslegesen vagy valamilyen feljelentés alapján Tito rendőrei, nyomozói meghurcoltak, berendeltek a rendőrségre, kihallgattak, majd megfenyegették és figyelmeztették őket, már megint járt a szájuk, de a vallatáskor kiderült, a titkos feljelentő magyar volt, ezért a nyomozók a vállukat vonogatták: ezek a magyarok mindig bemószerolják egymást, nem kell őket komolyan venni, állapították meg a szokásos balkáni slendriánsággal. Jó lenne emlékezni a lázadó magyar polgárra az úgynevezett barbár Balkánon, jó lenne felemlegetni az elszánt küzdelmeket, amellyel ma olyan sokan kérkednek a pesti politikai zsöllyék előtt, ahol eljátsszák a szenvedő és üldözött magyart. Ebben a színjátékbanszóba sem kerülhet, hogy a kisebbségi nép csupán túlélőakar lenni és évtizedeken keresztül próbálja elsajátítani a tűrést, amin nem gúnyolódom, mivelhogy mélységesen tisztelem ezt a plebejusi szívósságot” (34-35. old.).

S e szívósságban az apai nagyapai plebejus makrancosság, visszafogott, de kíméletlen igazságérzet éppúgy összhangban volt jelen, mint a sebekről, sértettségről, veszteségekről beszélni szófukar tartás, vagy mint a hitremény szeretethiánya. „Apám nemzedéke ünneplőben, fehér ingben és sötét öltönyben siratta Trianont /…/ Szerettem volna tudni, miért könnyeztek azok, akik csak ritkán sírnak, mert azt gyengeségnek tartják. Leginkább olyankor ejtettek néhány könnycseppet, amikor valamelyik családtagjukat temették, de akkor is csak titokban. Sírni szégyen volt, kétlem, hogy a politikus szónoklata csalta a szemükbe a könnyeket, legtöbbjük a titói korszakban végleg leszámolt azzal, hogy valaha is gyógyírt találnak sebeikre; jól tudták, hogy a sebekkel kell élni, szemlesütve, meggörnyedve, megtörve. Tisztességesen elsajátították a történelmi leckét, ez a nemzedék még élénken emlékezett az 1941-es magyar bevonulásra, amikor beállítottak azok, akik nagy dírrel-dúrral Trianon sebeit gyógyították, de csak gyógyították volna, mert 1944-ben éppen a leghangosabbak, vagyis azok, akik széles gesztusokkal szónokoltak a nemzeti büszkeségről és egységéről, fölényesen ismételgették, hogy visszajöttünk, miként megígértük, mármint megígérték 1918-ban, ám csak néhány évig maradtak, mert 1944-ben elsőként menekültek el, mentették az irhájukat, megfeledkezve a lőszerraktárakról és a titkosrendőrségi iratokról, a párttagok listájáról, a nemzeti nagyságról és bátorságról, minek után a bevonuló partizánoknak a városházán csak ki kellett nyitni az íróasztalok fiókjait. Nem kellett keresgélniük, hogy megtalálják a nyilas pártlistát, elégedetten olvasgatták a fiókban felejtett halállistát. Nem volt szükségük külön bizonyítékokra; ekkora slendriánok voltak a nyilasok! Annyira be voltak rezelve, hogy sorsukra hagyták a szeretőiket, a csinos bácskai lányokat, akik mindenáron budapesti menyecskék akartak lenni, faképnél hagyták saját szerencsétlen tagságukat, akiknek földet ígértek, akiknek az egyetlen bűne a hiszékenység volt” (37-38. old.).

S oldandó a megfaggathatatlan családi szereplők, az emlékezethiányos vagy manipulált történetkép és a messzire-magasra jutott fél-idegenségek titkait, maga indul utána, hogyan is érdemesül a trianoni népünnepélyben a Pesti Nép, a Hősök téri kommemoratív fogyasztóiságban lelve meg a hallgatag bácskai „befelé sírás” közérzületét, s maga fogalmazza meg a titkok finom hálójának felrebbentéséért megkapott szúrós ellenérzések indokoltságát, ha „senki sem érti szívük drámáját”, s ha a messzire ment nadrágos ember visszatér a megbékélő vagy indulatra serkentő szóval. „Ez a szemérmes attitűdkülönbözteti meg a néhány holdon gazdálkodó magyar parasztot, a bérest, a napszámost, a kétkezi munkást a kisvárosi magyar kispolgártól, akinek állítólag van múltja, valójában azonban neki sincs, csak kitalálja, családfát fabrikál, ha nincs, akkor kitalál. Serényen ügyködik, hogy a felmenői között legyen minél több jó módú úriember, hogy legyen kivel, mivel hivalkodni. Az urizáló magyarok, az újdonsült polgárokmanapság lopott történelemmel, kitalált múlttal grasszálnak, raccsolva ejtik ki a szót, hogy ’uram’, naponta többször is elhadarják, hogy nemzeti érdek és nemzeti érték, magyarjövő, fontoskodva hivatkoznak a családfájukra, miközben magyar bizniszre, a guruló budapesti forintokragondolnak, amíg a magyar szegénység gyanakodva tekint vissza saját múltjára.

Múltját elsikkasztotta a történelem.

Ugyanez a visszafogottság jellemezte a plebejus nép viselkedését, amikor Trianonról volt szó…” (40-41.).

Plebejus Trianon, melyből épp a szolidaritás hiányzik, épp a szóértés és a megtartó bizalom marad el végleg, vagy legalább addig, míg a megváltó pártállamok ideje be nem köszönt, amelyekben az egysíkúvá és egycélúvá tett történelem még az áthallást, a megértést sem tűrte meg…, majd erre érkezhetett az újabb megváltó nemzetállamiság, még több személyes hitványsággal, még kisebbségibb közérzettelenséggel, még több csalási ügyességgel, még szolidabb sikerképességgel kecsegtetett. Egészen odáig, míg már a „kecs”-ből hiány és a sikerből a menekülés lett a lehetséges kiút.

A kisebbségi lét drámájasírig tartó megkettőződés. A tartós bűnhődést okozó nevenincs bűntudat, a permanens szorongás, az örök újrakezdés, a kétségbeesett átértékelés. Hogyan váljék a megkettőződésből szellemi tőke, a bűnhődésből erkölcsi erény, a szorongásból termékeny nyugtalanság, az átértékelésbőlújjászületés? Hogyan legyen a hátrányból előny? Csak úgy, hogy elfogadjuk a kisebbségi lét titkát: ezzel is gazdagabbak vagyunk, mert a skizofrénia határát súroló két életünk, két nyelvünk, két kultúránk, két szerelmünk, két sorsunk, két hazánk van, ezt vállaljuk, ellenkező estben megtagadjuk magunkat. Ha lemondunk a fogadatlan iker-énünkről, akkor saját kis nemzeti buborékunkban szenvedő, nosztalgiázó magyarok leszünk, amelynek utolsó stációjában elismerjük, hogy nem lehettovább, áttelepülünk az anyaországba, ahol a budapesti kisebbségi skanzenben nosztalgiázunk a szülőföldről, ahová néhanapján kirándulunk, míg azzal ámítjuk magunkat, hogy valahova tartozunk; ha viszont lemondunk a másik, a nemzeti énünkről, akkor látványosan vagy diszkréten alkalmazkodunk, túlbuzgó hazafilesz belőlünk, nagyobb szerb, mint a szerbek és mindig a regnáló hatalmat szolgáljuk. Lojális, ügyeskedő állampolgár válik belőlünk, számos közhivatalt és köztisztséget viselő, megbecsült, a nemzeti identitással kupeckodópragmatikus magyarok leszünk. A hiteles kisebbségi ember ezekkel ellentétben két teherrel a vállán, peremvidékeken csatangoló kentaur lesz, aki nem is akar más lenni, csak kentaur, akinek nem találtak megfelelő helyet a nemzeti állatkertben. Kettős énje átok és áldás is egyben, egyiktől sem menekülhet, mert ezzel önmagát tagadná meg” (139. old.).

Igen-igen… – a fellengzős látszat nem sokat csal. „Recenziónak” álcázott idézetgyűjtemény ez. Mégpedig textusaiban is végtelen, kontextusaiban méginkább az, néhány visszatérő replika-elemmel. Sok-sok-sokféle kisebbségi szakirodalmat olvastam eddig, távolságtartóan hideg számadatosat is bőven, háborgót, ágállót sokszor, panaszost még többet, közbuzgalmit is eleget, nemzeti identitásban kereskedni hajlamosat meg végképp rengeteget. Végel tónusa, hanghordozása mintha valahonnét ismerős lenne, de mégsem az. Egyedi, minden ízében. Fölháborodott, „mert van”, mert egzisztenciája nem „lecserélhető”, mert adatott a sors, kapott a rokonság, került valahogyan a környezet is, alakultak helyzetek és kényszerek és válaszok is – ezekre pedig mind-mind válasz dukál, vállalásos felelősség mellett. Morgolódik is, helyenként háborog is, tanulságokat lát és félszeket oszt meg, hálátlanságokra utal és jól-járóknak kijáró indulatoktól sem mentes. De mélységes mélyen leülepedett megértő disszonancia van abban, amit megfogalmaz. Kínosan nem igazán idézhető egy mondat sem, mert fél oldalon belül követi egy jobb, egy pontosabb, egy igazabb, egy fejezetre rúgóan tiszta és nemes, egy korosztályra való emberben felgyülemlett sértettséggel elegyes, egy átkozódóbb és elfogadóbb, egy helyzettudatos és egy türelemre intő, egy megoldást kereső és más tizenöt tónus egymásra halmozódva. Hosszú fejezeteket kéne kimásolni, értékelni, elbeszélni, megidézni…, s még akkor is több maradna a legközelebbi olvasatra, amely igazabbnak hat és visszafogottabban őszinte, belenyugvóbb, de morálisan mélyebben sértett, indokoltan bosszantó és magyarázhatóan megértő. Megértő embertan az egész, történelembe ágyazva, apró és pontos kis reflektorfényekkel, mikron-méretű daccal és hekatombányi lágysággal.

Ahogy a „balkáni háborúról” szól, vagy a magyar 56-ról pesti élményekkel, ahogy a félelemre emlékszik számos időpontban és helyen, ahogy a bölcsész-típusú literátus-könyves-esszéalkatú emberként a történelem zúzódásaira keres rá, s ahogy a monarchiához, Horthy-korszakhoz, Sztálinhoz, Titóhoz, újabb vitézlőkhöz kapcsolódó fintorait és undorait leplezni sem képes, ahogy magában a nyelvi Bábelben veszni látszó emberi Bábelt láttatja a hontalanság kényszerét és a mindenkori vesztesség sérelmi nyomait, az a legkevésbé sem hízelgő – sem olvasónak, sem kritikusnak, sem kortársnak, sem „végvidéki magyarnak”, sem pesti úri népnek… Valódi vidékies dac, européer önérzetbe installálva, a „hazakarikázás” apai élményével és a Nietzsche-kereső antikvárius alakjával, a nagyszülők makrancolásával és az anya sosem lelepleződő szeretet-készletével, Leilák-és-Dalmák-és-Ilonák illatmintáival, a realista szocializmus minden kényszerességével, vágyak lázadásával és pályaválasztási sodródással, liberális tévelygéssel és az „ólom-idők” szocializmusával, gulággal és nosztalgia-Dubrovnikkal, győzelmek gyászindulóival és az „új nemzeti osztály legutolsó pillanatban méltóságteljesen elfoglalt helyének” markáns elvitatásával, „értelmiségi kufárokkal” és „a dicsőséges demokrácia reality show-jával” egy tónusban.

S ha e regényes valóban a valós regényt keresnéd, akár a „végszóban” is megleled… A „tökéletes behódolás kora”, a „lelki gázkamrákban kipusztult utópiák ideje”, meg a „boldog apák szórakozottan simogatják a yuppie-fiókák kopasz fejét” hangulata olyan talapzatra felhúzott magvas szentencia, olyan filmjelenetek drámaiságára épülő belső vágástechnika, s olyan színpadi schluss, melyre csak a lakonikus jelenkép lehet érvényes záró akkord…

Kutyaharapást szőrivel; iszlám vagy fasizmus, ez itt a kérdés, válasszatok, hallom a szónoki felszólítást, inkább a fasizmus, skandálja a tömeg, úgy van, ezeket a mondatokat gyakorolják a reality showszereplői, a műsorvezető jutalmakat oszt ki, én pedig a leghátsó sarokban lapulva csodálom a fegyelmezett posztszocialista karnevált, mivelhogy még a szocializmus alkonyán ellestem, hogy oda menekülve, vagy inkább ott rejtezkedve karneváli álarc nélkül kedvemre fürkészhetem a lefitymált valóságot, amely a szocializmusban, igaz szétrongyolódva, csak rejtjelesen, de legalább félig-meddig emlékeztetetta valóságra, hiszen annak tetemes részét titkos dossziékba rejtették, azonban a virágzó újdemokráciábansikerrel kivégezték. A valóság nem létezik többé, szabad a vásár, semmit sem kell rejtegetni, besúgókra sincs szükség, mert mi magunk vagyunk a besúgók, még akkor is, ha nincs mit besúgnunk. A valóságról többé nem kell jelenteni, mert a valóságot kizsigerelték; hiába meresztgetem a szemem, kénytelen-kelletlen elismerem, minden rendben, beköszöntött a tökéletes behódolás kora, megvalósult az új osztály álma, a gondtalan nép többé nem képzelődik, a lelki gázkamrákban kipusztultak az utópiák, disszidáltak a forradalmak… /…/ nyugi-nyugi, suttogja a nagyapa, az irodalom csendes, újra csendes, a temetetlen múltakra kiírták az elfogatóparancsot, nehogy véletlenül felriadjanak, esetleg feltámadjanak és ostobán fellázadjanak, a sírgödrök üresen tátonganak, a polgárok fegyelmezetten a boldogabb jövő felé masíroznak, tökéletes rend uralkodik.

Nem, nem, nem és nem, ismételgetem, attól tartva, hogy sajnos, ennek a történetnek nem itt lesz a vége” (261-262. old.)

Korszakos, korosztályos, korhű kötet Végelé, s talán egyetlen baja, hogy megértő attitűdje és jószándékú akarnoksága ellenében kevés talpon maradó jogos érv az, hogy temetetlen múltunk tetemeivel békében együtt kell léteznünk immár. Így van ugyan, de épp így nincs ez jól. S mert sorra sor, hullára hulla a látkép, a tetemek a megszokott látványegész kies részeivé magasztosodnak. Írói elszántság, kisebbségi kiraboltság, emlékező korrektség ide vagy amoda. Ez azonban csak Végel baja, nem a miénk… Mi csak olvassuk a történelem migránsainak, a kisebbség migránsainak, az erkölcsi fenség migránsainak elrabolt múltját, s a családtörténet-nemzettörténet-élettörténet világtörténetbe simakodását tudomásul véve csupán becsapjuk a kötetet. A hatalom mítoszának megfelelően az írástudó ethoszával és magányos mormogásával együtt is. Jöhet a következő kötet, ez most „kiolvasva”…!

A. Gergely András, a szerző: kulturális antropológus.

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük

Share via
Copy link
Powered by Social Snap