CZINI Zoltán: Ragacsos magyar valóság

    Schein Gábor: Megleszünk itt. – Bp. : Magvető, 2019.

    

A Megleszünk itt című legújabb Schein-regény tematikájában teljesen megfelel az elvárásoknak. A címbe emelt többes szám, első személyű állítmánnyal és a közelre mutató határozószói névmással megnyeri – mondhatni beszippantja – magának az olvasót. A mindannyiunkra vonatkozó predikátum és az általunk belakott lokalitásra utaló határozószói névmás azt az üzenetet hivatott közvetíteni felénk, hogy a cselekménynek, ha közvetetten is, de mi is a részesei leszünk, s ez – elsősorban a vidéki olvasó vonatkozásában – a későbbiekben be is igazolódik. Olvasatomban Schein Gábor narrációjának éppen ez az önmagunkra való ismerés a célja, s a kortárs befogadó elvárásainak megfelelően sikerül is ezt megvalósítania.

        A történet cselekménye két szálon fut. Kiefer személyében a fővárosból vidékre költözött matematikatanárt ismerhetjük meg. A vidéki sivárságnak, a leépülésnek – fokozatosan mindenre lakat kerül ‒, az egészséges emberi kapcsolatok hiányának ábrázolásával párhuzamosan a főhős szakmából való kiábrándulása, majd a pálya kényszerű elhagyásával az anyagiak hiányában fokozódó peremlétre szorulása követhető nyomon. Kiefer és nővére, akivel együtt költöztek a kisvárosba, a felesleges ember szerepét töltik be, tulajdonképpen senki sem vesz róluk tudomást. A névtelenségbe burkolózó lánytestvér, akinek a báty és a közösség életében betöltött szerepéről – a regényidő jelenében éppen az életéért küzd, s elveszíti a háborút ‒ a közelmúlt eseményeinek a felidézéséből értesülünk, a helyi könyvtár alkalmazottja. Betegsége miatt átmenetileg bezárják az intézményt, halálát követően pedig fel sem vesznek senkit a helyére, ugyanis nincs már szükség a könyvtárra, ebből kifolyólag könyvtárosra sincs. Mintha korábban is a könyvtár létezett volna az anonim nő kedvéért, s nem a nő a kisvárosi olvasóközönségért. Ilyen értelemben nemcsak a vidéki szellemi és kulturális élet erodálódásának a szimbólumára kerül lakat, hanem ez által az egykoron benne dolgozó nő haszontalan, felesleges voltára, arra a munkakörre történik utalás, amelyben már élete folyamán kudarcot vallott, ugyanis mindvégig a folyamatos leépülés részese volt, nem tudta azt megállítani. Később a tanári állásából menesztett Kieferre is hasonló sors vár, ugyanis a polgármester szerint a diákokat romlott gondolatokkal fertőző számtantanárra nincs szüksége a közösségnek, s ezt követően teljesen elszigetelődik, alakja a feledés homályába vész.

A cselekmény másik szála Ágnes és Zoltán megromlott házasságába nyújt betekintést. Zoltán hitvallása szerint pofátlannak kell lenni ahhoz, hogy mások normálisnak tartsanak bennünket, ésszel kell látni, s nem a szívvel érezni, mert így működik a világ. Ezen elveiből feleségével szemben sem hajlandó engedni, nem tudja, nem is akarja elfogadni a tényt, miszerint Ágnesnek időnként egyedüllétre, nagyobb szabadságra lenne szüksége. Folyamatosan elbeszélnek egymás mellett, az egymás iránt tanúsított türelmet már régen nem gyakorolják, de egyikük sem tud meglenni a másik nélkül. „Az élet közege valami nyúlós, ragacsos kotyvalék. Az ember akármit csinál, beleragad.” (40. old.) Mindketten a zátonyra futott házasság ragacsos kotyvalékának a rabjai, ahonnan nincs menekvés. Amíg Kiefer az önmaga által választott vidéki élet ragacsából nem tud szabadulni, addig Ágnes és Zoltán a saját házasságuk bilincseit hordozzák a csuklójukon, a törvény által szentesített frigy rabjai.

A regény lapjain fokozatosan visszaköszön a magyar valóság, mely pontosan olyan ragacsos, mint a két szálon futó cselekmény szereplőinek mindennapjai. A hétköznapi magyar valóság szegmenseibe kíméletlen betekintést nyújt: bezárt óvoda, könyvtár, kezelhetetlen diákok, orvosok, akik nem állnak a helyzet magaslatán, iskolai és családon belüli erőszak, leépülő gazdaság, politikai befolyásolhatóság, az igazság elkendőzése stb., azaz az általános társadalmi bomlás. Ennek az oszlásnak indult rendszernek pedig magától értetődően kellemetlen szaga van, nem véletlen, hogy a szagok hangsúlyos ábrázolása meghatározó mindkét cselekményszálon. „Az egész város mállott. Ette a rozsda. Savanyú szagok terjengtek a levegőben, amilyet öreg és beteg emberek párnáján lehet érezni… Aki itt élt, hozzászokott ezekhez a szagokhoz, nem érezte.” (45. old.) Ahogy Kosztolányi Édes Annájának az orrát a Vizy-házba történő belépéskor azonnal megcsapta a zongorából áradó kámfor szaga, melyet már a ház egésze magán viselt, úgy facsarják a különböző szagok a Megleszünk itt szereplőinek – elsősorban Kiefernek és Ágnesnek ‒ az orrát is: olaj- és rántásszag a lépcsőházban, odaégett tejszag a lakásban, benzinszag az utcán, az elpusztult nyulak égetésekor felszabaduló szagok stb. „Kiefer úgy érezte, ezek a szagok, nemcsak a falba, a testébe is belerágják magukat, mint a legundorítóbb férgek.” (74. old.) Zoltán állandó izzadságszaga mintha az idő előrehaladtával egyre csak erősebbé, elviselhetetlenebbé válna, feleségével szimbolikusan így fulladnak bele az amúgy is megfeneklett házasságukba.

A regény első fele jól átgondolt cselekményfelépítést, jellemábrázolást, társadalomkritikát ígér, fokozatosan, megfontoltan mélyülünk el a jelenségek bemutatásában. Mindennek egy csapásra vége szakad, amikor Kiefer szomszédjához begördül a kék Suzuki, Ágnessel és Zoltánnal együtt. Attól a pillanattól kezdve, ahogy a két szál összeér, a cselekmény végkifejlete azonnal kiszámíthatóvá, a korábbi fegyelmezett jellemábrázolás elnagyzolttá válik, a figurák olyan tetteket hajtanak végre, amelyek nem következnek egyenesen az ezidáig körvonalazódott személyiségükből. Elsősorban Kiefer alakja válik ellentmondásossá. Azt, hogy számtantanár létére több tízoldalas filozofisztikus értekezéseket ír a ma fiataljainak és hétköznapjainak negatív jelenségeiről, a jelenkori társadalom buktatóiról – a technológiai fejlődés személyes emberi kapcsolatokra gyakorolt hatása, a családmodell átértékelődése, a fiatalok korai kiégése stb. ‒, s ezeket sorozatosan terjeszti be a rendőrség, az adóhatóság és a polgármesteri hivatal számára, már a korábbiakban is tudomásul vettük, de a későbbiekben az Ágnes iránt hirtelen fellobbanó testi vágya, képzelgései, aki végül „meg is jutalmazza” őt, amiért heti háromszor korrepetálta a fiát számtanból, vagy a háztartásának gázvezetékre való törvénytelen rákapcsolódása az általa korábban képviselt értékekkel nem egyeztethető össze. Az tagadhatatlan, hogy ebben az esetben a szükség törvényt bont elvével van dolgunk, viszont a korábbi jellemrajzzal való teljes szembefordulás az olvasó főhősből való kiábrándulását eredményezi.

A narrátor a regény utolsó egységében Kiefer életútjának háromféle folytatását, illetve befejezését – a főhős halálának kétféle változata is ide értendő – vázolja fel, az olvasóra bízva, hogy melyikkel tud azonosulni. A baj csak az, hogy egyikkel sem igazán, ugyanis a peremlétre szorulás tényét el tudjuk fogadni, de a végkifejlet olyan mértékű tragikus voltát, illetve száznyolcvan fokos szerencsés fordulatát, amelyet a narrátor kínál fel, már nem.

        A Schein-regény az élet minden területén bekövetkező elértéktelenedésre, illetve a korábban erkölcsi értelemben elítélendő tettek hallgatólagos törvényesítésére hívja fel a figyelmet, így alkotva meg a mai magyar társadalom látleleteként is olvasható legújabb regényét. Szereplői csak eszközök a kezében, a könyv második felében egyértelművé válik, hogy kizárólag a jelenkori társadalmi tényezők bemutatását szolgálják. A Megleszünk itt némi keserű szájízt hagy maga után, ugyanis a koherens szövegépítés a regény második felében hirtelen felborul, befejezése pedig elcsépeltként hat, még akkor is, ha a narrátori szándék éppen ilyen hirtelen végkifejlet bemutatására irányult.  

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük

Share via
Copy link
Powered by Social Snap